Menu

Apám megmentett egy életet

Körülbelüli olvasási idő: 6 perc

Tél volt. Mi anyával a meleg szobából az ablakon át néztük, ahogy a hó lassan beborítja az utcánkat. Vártuk haza apát. Mind minden délután, az ablakból figyeltük mikor érkezik, és parkol le a ház melletti parkolóban, mert a szobám ablakából pont oda látunk. De ma késett. Késett, ahogy a négy órás busz is. Mindig a busz után nem sokkal szokott hazaérni, de ma úgy látszik mindenki késik.

A busz begurult a megállóba, felszálltak rá a didergő utasok, akik addig a megállóban vártak. Most már senki sem maradt az után, csak ő, de ő mindig ott van, ott ül a padon a lámpa alatt. Lassan őt is beborítja a hó. De róla sajnos nem sokat tudok. Anya nem nagyon szeret válaszolni amikor róla kérdezem. Annyit tudok, már, hogy ő hajléktalan, azért ül ott, mert nincs otthona, meleg szobája, és senkije sincs. Ettől én nagyon szomorú lettem, amikor megtudtam, mert igazából el sem tudom képzelni, de ez nagyon rossz dolog lehet, hogy nincs szobája, és senkije. Még annyit mondott anya, hogy koszos, és részeges, de többet nem válaszolt, és megkért, hogy ne kérdezgessem őt a hajléktalanról. Most mégis, mintha anya is őt nézné, mondott valamit arról, hogy az a szerencsétlen mindjárt megfagy. Én nem tudom, mit jelent az, hogy megfagy, de azt hiszem, nem akarom, hogy ő megfagyjon. De nem volt időm visszakérdezni, mert megérkezett apa, leparkolt! Integettünk, és szaladtam ki a szobából a bejárati ajtóhoz, hogy odaérjek, amire ő is odaér. Anya mindig lemarad mögöttem. Igazából nem értem, ő miért nem siet jobban, én tudom, hogy ő is legalább annyira várja haza apát, mint én. Mégsem szalad. Furcsák a felnőttek! De én itt vagyok, és apa karjaiba ugrok, átölelem, végre itthon van! Anya is megérkezik, és ilyenkor hárman öleljük át egymást, ezt én úgy szeretem! Végre mind együtt vagyunk! De most mégsem sikerült örülnöm. A hajléktalan jutott az eszembe, aki kint ül a hidegben a padon, és betemeti a hó, őt nem várják haza, nem hiányzik senkinek, és még meg is fagy, ahogy anya mondta. Észreveszi apa, hogy valami bánt. Kérdezi, mi a baj, én lehajtott fejjel mondom, de csak halkan:

- Nem akarom, hogy a hajléktalanunk megfagyjon!-mert tudom, hogy nem szabad róla beszélni, de most hátha, hiszen lassan karácsony van. Az óvónéni azt mondta, legalább karácsonykor szeressünk mindenkit. Én ettől megijedtem, és anyával az oviból hazafelé beszélgettünk erről, mert én el sem tudtam képzelni, hogyan lehet mindenkit szeretni, még azokat is, akiket soha életemben nem láttam. Anya azt mondta erre, hogy elég ha az ismerőseimet szeretem. Erre én megkérdeztem tőle, hogy azok, akiket már láttam, az ismerőseim? Anya azt mondta, hogy igen. És én őt már láttam!

- Menj a szobádba kisfiam! Ennyi volt apa válasza, semmi több. Letett a karjaiból, és én lehajtott fejjel, a könnyeimmel küszködve mentem vissza a szobámba. Nem értem, ők miért nem értik. Hiszen ő is ember, és neki ráadásul nincsen senkije. Álltam a szobám ablakában, és néztem őt, ott a lámpa alatt, ahogy lassan maga alá temeti a hó. Úgy tűnt nem bánja, úgy tűnt valóban csak egyet akar, eltűnni a hóesésben örökre.

Nyílt a szobám ajtaja, a szüleim álltak ott, most nem érdekelt, hogyha látják, hogy sírok. Most az sem érdekelt, hogy olyat tettem amiről tudtam, hogy tilos volt. Nem értem a szüleimet, ők is látják őt minden reggel az oviba menet, ott megyünk el mellette, csak akkor még nem ül a padon, hanem karton dobozokon alszik a pad alatt, olyankor a táskája a feje alatt van, az a párnája, de van egy takarója, amivel takarózik, csak az övén nincs huzat mint az enyémen.

-Gyere, öltözz fel! Hideg van!

Csak most néztem rájuk, kabátban álltak a szobám ajtajában. Nekem eddig nem mondták, hogy ma este megyünk valahova. Felöltöztem én is, még mindig nem mondtak semmit arról, hova megyünk ilyen későn. De amikor kiértünk az utcára, hirtelen megértettem, apa egyenesen felé sétált. A lélegzetemet is visszatartottam, amíg néztem apát, ahogy egyre közelebb ér hozzá. Odaérve mellé kicsit leseperte róla a havat, már csaknem maga alá temette a hóesés. Az arca még kilátszott, vörös volt a hidegben. Szakállán mintha jégcsapok csüngtek volna. Apa megfogta a vállát, és úgy mondott neki valamit. Egy kicsit megmozdult, nehézkesen mozgott. Sajnos nem hallottam miről beszéltek. Csak akkor láttam meg, amikor apa anya felé intett, hogy anyánál van valami, egy termoszt fogott, amiben forró tea volt. Oda adtuk neki, és ivott a teából. Ránk nézett és könnyeit nyelve mosolyogva suttogta: Köszönöm!

Még a teát itta, amikor megállt egy autó mellettünk és két férfi szállt ki belőle, egyforma piros kabát volt rajtuk, egyenesen felénk jöttek. Bemutatkoztak a szüleimnek, és a hajléktalanunk felé léptek, neki is bemutatkoztak. Megkérdezték tőle a nevét, és hogy hány éves. Így mi is megtudtuk, hogy Józsi bácsinak hívják, és hogy 49 éves. Apa elmondta, egy fél éve lakik a házunk mellett a padon, de ma mind aggódtunk érte, hogy nem éri meg a reggelt. Megköszönték, hogy apa telefonált, és mondták, hogy menjünk haza nyugodtan, most már majd ők gondoskodnak róla. Elköszöntünk, apa, és anya kézen fogtak és elindultunk haza. Fogtam a kezüket és boldog voltam. Valami megváltozott. Józsi bácsi most már nem egy idegen a padon, hanem a barátom!

Ha tetszett, kérlek oszd meg, vagy lájkold, hogy más is tudja, van lehetőség segíteni a bajba jutottakon! 

Ha ebben a hidegben közterületen tartózkodó hajléktalant látsz, ne tétovázz telefonálni! 

Menhely Alapítvány 

Diszpécser Szolgálat

Budapest

Budapest,

Pest megye

1/338-41-86/1

(Budapesten belül a pesti utcai bejelentések fogadása 0:00-24:00)

+++

Megjelent az első regényem: A Kegyelem Érintése!

Milyen a drogfüggő hajléktalanok világa egy szociális munkás szemével?

Doroti fiatal, vidéki lány, aki szociális munkásként Budapest utcáit járja, hogy életeket mentsen, és megoldást keressen azoknak, akiknek már nincsen semmi esélye ebben az életben. Meglátja az embert abban a kamaszlányban, aki anyja szeretetének hiányában az aluljárókban keresi az élet értelmét, és amikor várandós lesz, végleg elveszíti a talajt a lába alól. Doroti meglátja az embert abban a középkorú férfiban is, akinek alkoholizmusa elmarta mellőle kislányait, úgy, hogy az majdnem a gyermekek életébe került.

Azonban Dorotinak a saját életében is van mit helyrehoznia. Úgy érzi, szakadékba esett: a szüleivel talán sosem jön helyre a kapcsolata, a szerelem messziről elkerüli, ráadásul egy szektába hajló gyülekezet csontig hatoló sebeket ejtett önbecsülésén. Szerencsére barátnője, Rebeka és kollégája, a Koszovót megjárt volt katona, Iván minden erejükkel támogatják, és egyik nap belép Doroti életébe Dávid, a fiatal tolmács fiú is.

Dorotinak előbb fel kell dolgoznia a múltat, hogy legyen jövője. Meg kell keresnie Istent, majd a saját helyét a világban, hogy felismerje a szerelmet, amelyet Isten ígért neki.

Tíz évig dolgoztam a Baptista Szeretetszolgálatnál utcai szociális munkásként, drogfüggő hajléktalanok között, Budapesten. A kegyelem érintése olyan eseteket dolgoz fel, amelyeket végigkísértem az évek alatt.

Rendeld meg itt: dseszter.hu

 

 

Írta: Dobóné Somogyi Eszter az Eszti-téka tulajdonosa

A novellát szerzői jog védi!

Lájkold a Facebook oldalam, hogy ne maradj le írásaimról!

Kíváncsi vagy ki van a blog mögött, kövess az Instagram oldalamon!

Ismerd meg a drogos hajléktalanok világát egy szociális munkás szemüvegén keresztül, aki maga is küzd élete démonaival.
©2022 D. Somogyi Eszter
0
    0
    Kosarad
      Szállítási díj kiszámítása
      linkedin facebook pinterest youtube rss twitter instagram facebook-blank rss-blank linkedin-blank pinterest youtube twitter instagram